A hét elején a legalsó teraszon dolgoztunk, kapáltunk, karókat vertünk le, hálót feszítettünk, paradicsomot, meg tökféléket ültettünk. A reggelek úgy kezdődtek, hogy Pablo-val, a spanyol önkéntes sráccal a vállunkra dobtunk egy-egy 50 literes trágyás zsákot és lemasíroztunk vele a teraszig. Nem tudom meséltem-e már, hogy nem igazán van kidolgozva ez ösvény-út kérdés a szintek között, van ahol csak nagyon lejt, de vannak részek, ahol majdnem függőlegesen kell kapaszkodni-mászni. Végtére is 50 méternyi szintkülönbséget elég rövid idő alatt kell leküzdeni. Nem ritkán olyan a birtokon belüli közlekedés, mintha a Rám-szakadékban próbálnék fel-le jutni. Épp csak víz nem folyik mellettünk.
A felmászás sem nagy élmény, a végére igencsak kifulladok és lihegek. Casalinho-ban az volt a cél (nem sikerült), hogy a budihoz fel tudjak menni kifulladás nélkül - most ugyanez, csak az alsó szinttől a házig. Érzem én is, hogy eléggé elérhetetlen cél, de miért adjam alább, ha már itt van a szemem előtt. Trójai Heléna vagy Atlantisz hercegnője sem volt kis kihívás, valakinek aztán csak sikerült.
Tegnap reggel aztán áthurcolkodtunk a birtok másik oldalára, egy másik teraszt művelhetővé tenni, a legrázósabb rész a rotációs kapa átráncigálása volt a birtokon, aztán növényirtás, gyökerek kiszedése, gereblyézés, Ma pedig a következő szint, ahol egy csomó kivágott és felaprított fa van - amikor épp nem esett az eső, azt vittünk fel a házhoz, ez kb 15 méter szintkülönbség. Harmincszor.