Az a téves elképzelésem volt Portugáliáról, hogy az év nagy részében meleg és száraz. Úgy tűnik az év kisebb részében érkeztünk, vagy nem a jellegzetes Portugál időjárásba, vagy nem is Portugáliában vagyunk. Szerencsére azért fagyni nem fagy és házban lakunk, de több eső esik itt, mint otthon egy esős novemberben -  az elmúlt 5 napban nagyon sokat, tiszta esőerdő életérzés, csak a fülledt meleg hibázik.
Amikor nagyon esik, akkor nem dolgozunk a szabadban, szárított növényekből szedjük ki a virágot (tea lesz belőle) vagy palántázunk.
Az egészben a legrosszabb a délután, amikor nem dolgozunk, elméletileg bármit csinálhatnánk. Ha jó idő lenne. De így be vagyunk zárva a házba, a szobánkban csak az emeleteságy alsó ágyán tudunk ülni, a konyhában pedig öten zsúfolódunk össze az asztal körül, mindenki próbál valamit olvasni, tanulni, a házigazdánk pedig kötelességének érzi, hogy két, bent elszívott cigi között is folyamatosan beszéljen hozzánk.
Ja, a gyerekek is itt sírnak a szülői figyelem után a konyhában.

A gyereknevelési elveiket asszem úgy lehetne összefoglalni, hogy a sok sírás erősíti a tüdőt, vagyis hasznos. A hároméves nagyjából akkor kap meg valamit, ha elég sok ideig üvölt, de akkor mindent,  gyönyörűszép, elhanyagolt, elkényeztetett hercegnő már most. A kéthónapos pedig szerencsére nyugodt gyerek, inkább csak ha éhes, akkor sír, de ha nem emiatt van baja, akkor nem veszik fel és általában hagyják sírni, amíg abba nem hagyja.
Kedves (akár leendő) apa és anya olvasóim (aki ismer, már ezredszer hallja, de hátha valakihez csak eljut egyszer), szóval a gyereknek odafigyelésre van szüksége, az anya áradó, kimutatott szeretetére és az apa dícséretére-büszkeségére. Meg persze még egy csomó mindenre, de valahol el kell kezdeni.
Tegnap meg ma itt volt a nagyi, úgyhogy egész csendes volt a ház, de megy vissza dolgozni Svájcba, úgyhogy vége a jó világnak.

Hétfő délután bementünk a házigazdánkkal a közeli kisvárosba, Ferreira do Zêzere-be. Rendezett, tiszta, kedves hely, Fruzsi nagyon lelkes volt. Képes beszámolónk következik:

Ez a kép a fák miatt készült.

A főtér kövezete és kaspói

A helyi filharmonikusok székháza. Vagy legalábbis volt valamikor.

A helyi fagyis bácsi.

Narancsfák mindenhol

Ajtó, mert szeretem

A főtér

Tavasz

A főtértől 50 méterre egy üres telken. A képen egy juhot és két csirkét rejtettünk el.

A főtér másik oldalról

Víztorony az ipari műemlékek kedvelőinek

Fruzsi lelkes.

Külön felhívom a figyelmet a háttérben pletykáló idősekre. És arra, hogy bár vagy 30 fok volt, de mindenkin kabát, pulóver volt, mintha a hideg északi szél közelítene.

A birtoknak három vízforrása van (plusz a vezetékes víz): van a bánya, ami a birtok nagy kincse: egy 40-50 méteres szűk alagút a hegyben, ahonnan víz folyik. Van egy kút is, és szükség esetén a folyó, ha a másik kettő kifogyna. Ez a három (sőt, egyelőre az első kettő) elegendő az öntözéshez.
A házban van vezetékes víz is, de csak a fürdőszobában, ugyanis a vízmelegítőhöz állandó nyomásra van szükség. A konyhában a bányából származó víz folyik a csapból, így az ivóvizet is a fürdőszobából hozzunk. A házigazdánk (a férj, aki itt nőtt fel), megissza azt is. Én egyszer próbáltam a konyhai csapból inni a vizet, szerencsére a szabadnapunkon, amikor nem mentünk sehová és erről nem is szeretnék többet beszélni.

Fruzsi napi első feladata (és ez a fél délelőttöt igénybe veszi), a locsolás. A birtokot keresztül-kasul behálózzák vékonyabb és vastagabb csövek, de az automatizálás nincsen megoldva, úgyhogy a vizet el kell juttatni minden teraszhoz, ahol növények vannak. Fizikailag nem ördöngösség, de roppant stresszes. Sacha nem igazán tudja elmondani, hogy mit és hogyan is szeretne, vagy ha megmutatja, és Fruzsi utánozza, akkor az mégse jó, inkább mégis máshogy kéne csinálni, közben vigyázzon az egy terasszal feljebb lévő növényekre (amik kb 2-3 méterrel vannak felettünk), merthogy onnan jön a cső, meg az út mentén mindenhová ültetett tökfélékre, mángoldra, tojásdinnyére, földicseresznyére meg, hogy ha húzza a locsolócsövet, akkor ne kaszáljon le vele egész sorokat. Időnként nem jön a víz, akkor meg kell keresni, hogy hol jött szét az illesztés vagy melyik vízforrás fogyott éppen ki, aztán rohanni vissza, hogy nehogy túl sok víz menjen egy helyre, mert elmossa a teraszt vagy a növényt. Én inkább kapálok.

A hét elején a legalsó teraszon dolgoztunk, kapáltunk, karókat vertünk le, hálót feszítettünk, paradicsomot, meg tökféléket ültettünk. A reggelek úgy kezdődtek, hogy Pablo-val, a spanyol önkéntes sráccal a vállunkra dobtunk egy-egy 50 literes trágyás zsákot és lemasíroztunk vele a teraszig. Nem tudom meséltem-e már, hogy nem igazán van kidolgozva ez ösvény-út kérdés a szintek között, van ahol csak nagyon lejt, de vannak részek, ahol majdnem függőlegesen kell kapaszkodni-mászni. Végtére is 50 méternyi szintkülönbséget elég rövid idő alatt kell leküzdeni. Nem ritkán olyan a birtokon belüli közlekedés, mintha a Rám-szakadékban próbálnék fel-le jutni. Épp csak víz nem folyik mellettünk.
A felmászás sem nagy élmény, a végére igencsak kifulladok és lihegek. Casalinho-ban az volt a cél (nem sikerült), hogy a budihoz fel tudjak menni kifulladás nélkül - most ugyanez, csak az alsó szinttől a házig. Érzem én is, hogy eléggé elérhetetlen cél, de miért adjam alább, ha már itt van a szemem előtt. Trójai Heléna vagy Atlantisz hercegnője sem volt kis kihívás, valakinek aztán csak sikerült.
Tegnap reggel aztán áthurcolkodtunk a birtok másik oldalára, egy másik teraszt művelhetővé tenni, a legrázósabb rész a rotációs kapa átráncigálása volt a birtokon, aztán növényirtás, gyökerek kiszedése, gereblyézés, Ma pedig a következő szint, ahol egy csomó kivágott és felaprított fa van - amikor épp nem esett az eső, azt vittünk fel a házhoz, ez kb 15 méter szintkülönbség. Harmincszor.

Lakva ismeri meg az ember a másikat.

Meg beszélgetve.

Az első találkozás a hostunkkal elég megrázó volt, nincsenek elöl fogai, vagyis ahol van valami, az inkább csak feketés csonk az ínyben. Messziről eléggé vámpírnak néz ki, amikor nevet, közelről csak nem szép látvány. Az első gondolatom az volt, hogy ha minden ökogazdának ilyen rosszak a fogai, akkor inkább nem szeretném mégsem.

Néhány nappal később kiderült, hogy volt két-három hónapja egy balesete, 40-el megcsúszott a jégen autóval, alig élte túl, az egyik szeme feletti csontból át kellett ültetni a másik szeme fölé, én meg elszégyelltem magam, hogy milyen rosszakat gondolok - ha ez ilyen hirtelen jött, akkor nem csoda, hogy még ilyenek a fogai, az új fogak elég költséges cucc.

Újabb pár nappal később büszkén mutogatta a facebookon az egyik fényképet, amin egy kombi Audival pózol, és amit túl gyorsan hajtott és totálkárosra tört (he-he-he, mindenhez nevet, ez amolyan pont a mondatai végén.) Szeret gyorsan hajtani, és már más autót is sikerült összetörnie. Ja, és motorral fának hajtott pár éve, azóta nincsenek elöl fogai.
Ez jó magyarázat az "r" betűk hiányára is. Hájd vöjk, szokta mondogatni egy-egy húzósabb feladatnál.

A szeder

Gyerekkorom rendszeres őszi programja volt, hogy minden hétvégén nagy, 10 literes vödrökkel, a gyerekek persze kisebbel, elindult Dobogókőn kirándulni a család: szedret szedtünk. Tudtuk a jó helyeket, néha egy kis gombázás is belecsúszott, és a nap végén teleszedett vödrökkel érkeztünk haza. A szederből utána lett szörp, lekvár, néha bor, sokat ettem belőle, állítólag jó a vérszegénységre, meg szerettem is.
Soha többet nem fogok tudni így nézni a szederre. A szederindák mindenhol ott vannak, beakadnak a lábadba, a kezedbe, rámarkolsz, mindened tiszta tüske lesz, meg apró sebhelyek sokasága. Elesel benne, megfogja a kapát, rémisztő gyorsan és rendszeresen nagyon mély gyökeret ereszt, szinte kiírthatatlan. A legkevésbé kedvelt növények listáját most toronymagasan vezeti a szeder.

Amit nagyon nem tudok megszokni, az a vacsora időpontja. Most 22:22 van, mindenki a konyhában, és épp összevagdostuk a hozzávalókat - van közte krumpli is, úgyhogy egyhamar nem lesz készen. Azt reméltük, hogy ha megjön az asszony a nyaralásból, akkor kiszámíthatóbbak lesznek az étkezések, de ez sajnos csak annyiban lett így, hogy fél 2 körül készen van az ebéd és általában este 11-kor a vacsora.
Mindkét étkezés meleg ráadásul, és még nagyon finom is. Casalinho-ban majdnem heti 1 kg-t fogytam, itt küzdök, hogy ne szedjem vissza a kilóimat.

Diszpájt (esetleg deszpájt), hájd, béjk

Amíg olvastok, kis gondolkodnivaló a címben.
Sacha elméletileg tud angolul, legalábbis eléggé magabiztos ebben. Azonban egy átlagos mondata úgy néz ki, hogy "this is the khmmmöööö (ezalatt lelkes mutogatás, hogy mi is a tárgya a mondatnak), and we go to schwimmbad and s-zs-s-zs (tetszőleges portugál szó vagy mondatrész), he-he-he. Annyira nem könnyű vele kommunikálni. Ráadásul az angol kiejtése is meglehetősen egyedülálló (igen, a címben szereplő betűhalmazok kiejtett, angolnak szánt szavak, bár nem hiszem, hogy sokkal könnyebb lesz így kitalálni).
Casalinho-ban angol-holland házigazdáink voltak, nagyon elegáns brit angolsággal, csak úgy röpködtek a "would you mind"-ok és egyéb válogatott angol udvariasságok (ja, és megköszöntek mindent), mindenféle fellengzős brit akcentus nélkül, a többi wwoofer is (német, holland, finn) nagyon szép angolsággal beszélt, mi (főleg én) voltunk a szegény k-európai rokon, a messze nem tökéletes angolságunkkal (a két szlovén srác előre lökött azért minket is az angoltudás rangsorában). Minden nap tanultunk új szavakat, kifejezéseket (Fruzsi még többet is, ő rá bírta venni magát a tanulásra is), érezhetően fejlődött a nyelvtudásunk.
Hát most érezhetően visszafejlődik. Már nem tudok elmondani egy angol mondatot, mutogatok, dadogok, ráadásul ha nem a legegyszerűbb angol kifejezéseket használjuk, akkor a házigazdánk nem érti meg. Sőt, így se mindig.
Vannak szavak amikre ráadásul saját diakletusa van, így például a címben szereplők, amiket 5 nap után tudtam végre megfejteni: This part, hard, brake. Azt, hogy "dekopuéjt" a renoválás, helyreállítás értelemben használja, de még nem jöttem rá, hogy miből származik.

Hostok és wwooferek 3.

Sacha szülei 40 éve Németországból jöttek ide, a papa (kelet-)Berlinből, a mama talán Hannoverből. Aztán egy kirándulás során meglátták ezt a farmot, beleszeretettek és megvették. A haláluk után a három testvér (Sachanak két nővére van) örökölte. A háznak csak kis részét használjuk, mármint a vendéglátóink és mi (a házról készült képen középen van egy lépcső, attól balra a frissen-fehér rész a mienk). A többi a két nővéré, plusz a papa lakrésze, amihez azóta nem nyúltak, amióta meghalt.
Sacha helyi vagány csávó, olyan, mint a Huszár utcai szomszédaim voltak, mindent jobban tud, ismeri a tutit, megoldja okosba. Mindent (jobban) tud a mezőgazdaságról is. Ugyan nem teljesen vaktában csinálja, az interneten utánanéz mindennek, amiben nem biztos, de tanácsot vagy véleményt nem fogad el.
Sacha építkezéseken dolgozott Hollandiában, Németországban, aztán 4-5 éve hazajött, összefeküdt egy kedves lánnyal, aki bekapta a legyet. Összeházasodtak, most már van egy második gyerekük is. A kicsi két hónapos és ő már nem váratlanul érkezett.
A felesége Sarah nagyon kedves, az angolja nem jelentős. Főleg itthon van a gyerekekkel, kivéve piacnapokon - akkor ő viszi piacra az árut. Most éppen a mamájával és a két gyerekkel elmentek a tengerpartra egy pár napra. A mamája éppen szabadságon van, Svájcban dolgozik, egy olasz családnál házvezető.

Földárak

Ezen a környéken 5-6000 EUR egy hektár föld. Házzal valamivel több. A házigazdánk egy ismerőse 25 000 EUR-ért 4,5 ha földet vett 100 km-re délre innen, két házzal, az egyik lakható volt. Nyilván ehhez kell szerencse, ismeretség és sok-sok utánajárás, de ilyen is van.
És eladó föld is bőséggel: Portugáliában állítólag a termőföldek 80 %-át (!) nem művelik.

Palántanevelde

Vagyis egy emeleteságy váza (ilyenen alszunk most mi is, nem palántákkal együtt persze), szigetelőanyag (házhoz, ha valaki tudja a nevét, írja meg kommentben), fólia, palánták. Igény szerint az alsó részt lehet még árnyékoló hálóval is takarni.

Macska a forró tetőn

Itt a bio-címke nincs annyira szabályozva, mint otthon. Ez nem minősített farm, nem is bio vetőmagokkal dolgozik (most vásárolt a fickó vagy 20 csomag vetőmagot a helyi, nem bio gazdaboltból), de a facebook oldalán is és a piacokon is ahol árulnak, büszkén hirdetik, hogy bio, meg öko, meg minden.

A fickó maga sem különösebben elkötelezett biogazda - van egy csomó minden, amit megért belőle (hogy a nagyipari állattartás hogyan is működik, hogy mennyire káros és környezetszennyező a műtrágyázás és a növényvédő és rovairtó szerek alkalmazása, de inkább csak üzleti lehetőséget lát ebben a bio-kérdésben. Így tudja a legjobb áron eladni a termékeit. Maga a farm nem használ műtrágyát, se mérgeket rovarok vagy gazok ellen, de nem különösebben víztakarékos, nincs komposzt wc, alig van szelektív szemétgyűjtés, viszont mindent kihasznál, hogy minél többet vegyen ki a termőtalajból és nem érzem a föld szeretetét, inkább csak a hasznot hajtja. (Tudom, hogy nemrég még éltettem ezt a hozzáállást - mert nagyon is fontos, hogy lássuk, mi éri meg és mi nem, úgyhogy ezen a farmon ezt fogjuk megtanulni - de valahol kell legyen egyensúly a természet szeretete és a haszon keresése között. különben pedig pont nem a haszon keresése miatt akarnék valaha is biogazda lenni.) 

Napszámosnak mindenesetre pocsék lennék. Ma 5 órán keresztül kapálaltam (mentségemre legyen mondva, eléggé köves talajt), töknek és paradicsomnak csináltunk fészket, most alig bírok megmozdulni. Nagyon kíváncsian várom a holnapi napot.

Alulnézet

Szamóca hordóban

Dzsungel-érzés. A háttérben a fehér épület a csirkeól.

Narancsfák mindenütt

Kertrészlet felülről

Kék lagúna

A folyó holtág a kert aljában.

A ház a holtág másik oldaláról

Műholdkép

Hostok és wwooferek 2.

Lisa (most 26), a holland lány az érettségi után, 19 évesen elutazott 3 hónapra Dél-kelet Ázsiába, Vietnam, Kambodzsa, Thaiföld, hátizsákkal, minimális pénzzel. Az első nap kalandjai után én sírva hazajöttem volna. Aztán házfoglaló volt (vagyis egy üresen álló házban lakott a barátaival. Telente olyan hideg volt, mert persze ki fűtene egy elhagyott házat, hogy ébredés után a hálózsákban öltözött fel), aztán az egyetemen a szakdolgozatát egy indiai falu gyógynövény használati szokásainak elemzéséről írta, amihez 2 hónapot ott lakott a falusiakkal, és a szakdolgozatát utána felhasználták a helyi civil szervezetek egy erőmű építése elleni tiltakozáshoz (ki akarták irtani a növényzetet és el akarták költöztetni a helyieket a környékről).
Jakob (19) szintén az érettségi után próbált szerencsét a farmon (nagyon durva, hogy mennyire jó a marketing), szerintem azt se tudta, hogy hová érkezik, első munkanapján helyes kis melegítőben, fehér sportcipőben sorakozott fel, az első szabadnapját használta fel arra, hogy vegyen magának rendes ruhát, cipőt, kesztyűt. Első pillantásra nem kedveltem (túl okosnak tűnt, ráadásul 19 évesen nagyon magabiztosan beszélt angolul és spanyolul, brrrr), de aztán kiderült, hogy nagyon kedves, jószívű, vicces fiatalember, egy adag rossz karmával, kétszer csúszott le az asztalról az okostelefonja, először csak a szélén repedt meg a képernyő, másodszor már szilánkosrta. Elkezdett blogolni, de aztán telefon híján abbahagyta jól. (http://www.jakobaufreisen.blogspot.com/)

Hostok és wwooferek 1.

Andrea kb. 10 éve épp válófélben volt, amikor felmarkolta a 4 éves fiát és elindult világgá, egészen Portugáliáig. Itt kolbászolt egy ideig, talán vissza is ment egy időre Angliába, de aztán visszajött és azóta itt él. Jörun, a férje (pasija?) már régóta itt él (vagy 30 éve), összetalálkoztak, összegabalyodtak, 7 éve megvették a farmot, azóta ott élnek. Született egy közös fiuk, a nagyobbik pedig apjaként beszél Jörunról.
Ha olyan  szeme van az embernek, hogy előre lát 20 évet, akkor abból a farmból is édenkert lesz. Most mindenfelé fiatal gyümölcsfák, egyre nagyobb zöldségeskert, eléggé messziről (és távolra) nézve látszik a rendszer, de közelről (azon kívül, hogy már most is gyönyörű a farm), inkább csak a rendetlenség látszik, meg a káosz.

Miután még lesz néhány visszatekintés az előző farmra, ezért mostantól minden bejegyzésnél (ahol van értelme), lesz egy címke, hogy melyik farmról van szól. Gondoltam, hogy egyeskének-ketteskének-és -így-tovább fogom nevezni a farmokat, de a nyolcaska-kilenceske már nem lenne se követhető, se vicces. Mostantól figyeljétek a címkéket.

Sao Pedroban a házigazda egy német-portugál pár. Emiatt a kaja és a kaják időpontja is portugál, reggeli fél8-kor, ebéd 13-15 között vacsora este 10 körül. A vacsora ráadásul nagyon jellegzetes: amolyan krémleves, turmixolt krumplival és utána bele a zöldségek, nagyon finom.

Ez a farm (ellentétben az előzővel) kőkemény üzleti vállalkozás: piacra termelnek (és persze saját fogyasztásra), mindennek meg van a maga értéke, ez a terület 500 EUR-t termel, az pedig 800-at, számolja a befektetést, a vetőmag/palánta árát, az öntözés költségét, a helyfoglalást, a termékenységet, hogy milyen gyorsan fordul valami termőre. Jövedelmezőség az első számú szempont, ami nem felel meg ennek, annak nincs helye a kertben, max hobbiként valahol a széleken. Piacra termelnek, meg vendéglőknek adnak és ha valamiből nagyon nagy a termés, akkor akár egészen Lisszabonig elviszik, hogy a legjobb árat kapják érte.

Kb 3-4 éve vette át a srác a gazdaságot az édesapja halála után, az első két évben annyit tudott termelni, amennyi a családnak volt elég, tavaly már 700-900 EUR-t termeltek, idén meg szeretné duplázni és úgy tűnik határ a csillagos ég. Még nem a teljes területet műveli, ráadásul a feleségének is vannak földjei, azokon is termelni készül. 

Jah, olívát is készít, egész finom (és persze bió), és a birtokról eladja, nincs közvetítő, járulékos költség (5 literes flakonokban adja), 7,5 EUR-ért literjét.

Ha már az időjárás nem fogadott minket kegyeibe, legalább a társaság nagyon jó lett a végére: Simon, Lisa, Jakob, Liuba és persze mi nagyon egymásra találtunk. Az utolsó héten aztán sokan leléptünk, Liuba hétfőn, Simon szerdán, mi pénteken. Lisa és Jakob elbúcsúztattak kettőnket jól:

Az utolsó napjaink az előző farmon elég viharosra sikerültek, legalábbis az időjárás szempontjából, kedd éjjel-szerdán olyan vihar volt, hogy hazavágta a telefonhálózatot és az internetet is a környéken. Csütörtök délután már a bár közelében a templom előtti téren már lehetett internetet lopni, de az csak annyira volt elég, hogy megválaszoljunk sürgős leveleket.
Íme egy kis ízelítő az áprilisi portugál időjárásból, a lakókocsinkból filmezve:

Rua do Comercio

A falusi Portugália egy képben:

Azóta viszont az egyik ámulatból a másikba esünk. Szemiramisz függőkertje lehetett ilyesmi. Egy meredek domboldalba épült a ház, a völgy alján egy folyó (vagy holtág, még nem sikerült kiderítenünk) az egész egy hektár, de nagyjából 2 méter vízszintesen, ugyanennyi függőlegesen, egészen a vízig, a ház és a víz között 49 méter (!) a szintkülönbség. Minden szinten más növények teremnek, minden szabad területen valami hasznos, a függőleges részeken meg a kúszó fajták lógnak. Pár kilométerrel vagyunk délebbre, közelebb a tengerhez és sokkal alacsonyabban és egy hónappal előbbre jár itt minden. Az előző helyen még épp csak virágzott a szilva, itt már apró terméskezdemények vannak a fákon, a szamócát a napokban kezdjük leszedni, a sok yukkától őserdei hangulat van, narancs, citrom és mandarinfák vannak az ösvények mellett, szabad fogyasztásra természetesen. És bió, természetesen. Ennek köszönhetően, Fruzsi két kézzel tömi magába a mandarint (amit otthon nem ehetett a tartósító és gombairtó zselé miatt, amivel kezelik), olyan ételeket kaptunk, aminek volt íze, húst ettünk, együtt ráadásul az házigazdákkal, van meleg víz, áram és (bár a betárcsázós korszakot idéző sebességgel, de) internetkapcsolat.
Ma délután úszni fogok a folyóban.

http://www.wwoof.pt/hosts/home/quinta-sao-pedro/

Az első élmények eléggé felkavaróak voltak az új helyen. Mondjuk az út mellett a yukka sor eléggé menő volt, de aztán mellbevágó volt a rendetlenség. Szerintem még nagyobb, mint az előző helyen (Fruzsi szerint nem, de ő máris elfogult), mindent belengő kutyaszarszag (biokomposzt, persze, de én eléggé sokat sétáltattam kutyát a Köztársaság téren, hogy tudjam, miről beszélek). A ház közelében egy rémisztően lerobban, ablaktalan lakókocsi, majd abban lakunk, viccelődtem Fruzsival, aki valamiért nem értékelte különösebben. A házban egy 30 körüli fickó fogad (rossz fogak, már megint), aki nem nagyon tud mit kezdeni velünk, az angolsága nem tökéletes, amikor nem tud valamit angolul, akkor (szerencsés esetben) németül mondja, de inkább portugálul, és közben nagyon kedvesen nevetgél, mi meg nem értjük. Annyit azért értettünk, hogy vigyázzunk a kertben a skorpiókkal és vannak kisméretű viperák is, nem halálos a mérgük, de eléggé kellemetlen. A "hálószobánk" az ő szobájukból nyílik és onnan a fürdőszoba, amiben még nagyobb a kupi. A fürdőszobának nem ablaka van felénk, hanem egy nagy nyílás, amiben nincsen ablak, de szerencsére az ajtót se lehet becsukni. Ja, és emeletes ágy van a szobában. Valszeg az arcunkra volt írva, hogy nem erre számítottunk, úgyhogy megnyugtatásul azt mondta, hogy pár nap alatt helyrehozza a lakókocsit kint és majd lakhatunk abban.

Helyzetjelentés

Megérkeztünk az új farmra. A benyomásaink roppant vegyesek, de jó élmények elsöprő többségben vannak.
És, meleg van.

Tavasz

Az ebéd utáni kötelezően választható gyakorlatok egyike a kutyasétáltatás. A többi: mosogatás, tüzifa gyűjtés, néha kecskesétáltatás, egyéb ház körüli munkák. Szeretek kutyát sétáltatni, és még az sem rontja el ennek örömét, hogy az út fel a hegyre, le a hegyről, és a hegy tetejéről visszanézve még a budi is picinek tűnik, nemhogy a farm.
Blue-t egész nap láncon van, mert nagyon nagytestű, ugatós, ugrálós és az apját is el kellett altatni, mert megharapott két embert. Különben az összes (szám szerint 6) kutya rokon, nagyon szövevényes családi viszonyok vannak közöttük.
És igen, tudom, minden borotválkozás nélkül töltött nap éveket öregít rajtam.

Mi magunk

A legkorábbi tervek szerint nem itt kezdtünk volna, hanem egy másik helyen, de úgy indulás előtt 3 héttel Fruzsi írt a farmnak, hogy megyünk, ugye minden rendben, és a fickó nagyon lelkesen válaszolt, hogy milyen jó, hogy írtunk, mert ő totál elfelejtett szólni, hogy közben visszaköltözött Németországba, reméli találunk farmot helyette és sok sikert.
Az első kétségbeesés után írtunk a mostani helyre (akikhez a második hónapban mentünk volna), hogy tudnának-e két hónapra fogadni, és mondták, hogy persze, nagyon szívesen. Most már értjük miért.
Végül egy hónapot (egy holdhónapot igazából, újholdnál jöttük és most pénteken megyünk el, 28 nap után) maradunk, a következő hely sokkal szimpatikusabb eddig - reméljük tényleg az lesz.

Az új önkéntesek két szlovén fiú, sátorban laknak (finom lehetett az utolsó három éjszaka), tökéletes példája, hogyan nem szabad nekiindulni - kijöttek Portugáliába önkénteskedni és az a tervük, hogy majd itt találnak valami fizetős munkát - vagy ha nem, akkor majd Franciaországban gyümölcsszedést vagy valami hasonlót. És, most mindehhez van 50 EUR-juk. Drukkolok nekik.
Valószínűleg a nyelvi különbségek (vagyis, hogy tudnak egymás között beszélgetni úgy, hogy nem értjük), meg  vaskos akcentusuk, meg nem is tudom mi minden, de velük találjuk meg legkevésbé a közös hangot.
Megkérdeztek a többiek, mint ex-történelemtanárt, hogy mi is a különbség a délszláv népek között (akik, ha nagyon akarják megértik egymást) - nagyjából annyi jutott eszembe, hogy a szerbek ortodoxok (emiatt aztán ráadásul cirill betűkkel írnak), a horvátok és a szlovének római katolikusok, és a horvátok a Magyar királyság részei voltak, a szlovének meg a Habsburg birodalomé - tud valaki ennél többet/alaposabbat?

Ha valaha host leszel, nagyon fontos, hogy fenntartsd a megfelelő morált. Minden napra jut valami puffognivaló, de nem akarok untatni senkit ezzel, viszont a hangulat nem valami fényes (most éppen a kaján vagyunk kiakadva - soha nem elég, mindenki folyamatosan vásárol még kaját, (napokig annyit főzött 8 emberre, mint korábban 6-ra), tegnap 30 (!) zsömlével mentünk vissza a bárból, ráadásul hiába változatosak az alapanyagok, minden egységesen íztelen, de így legalább a cukor vagy az olívaolaj/só ehetővé teszi).
Szóval a morál. Ha odaadó host vagy, akkor az önkénteseid a tenyeredből esznek, a legjobb tudásuk szerint, erejük felett dolgoznak. Ha nem, akkor nem. Nem bonyolult képlet, de úgy látszik, még senki nem vette a fáradtságot, hogy megmondja a vendéglátóinknak, hogy sokkal hatékonyabb is lehetne ez az egész (mondjuk nem is csodálom, akkor is egész tisztességes hisztit csapott, amikor bejelentettük, hogy elmegyünk).
Nyilván nem segít a morálon az sem, hogy napokig esőben, ködben, vízben dolgoztunk, alig láttuk a napot. Azt gondoljuk, hogy azért kezdtük itt ezt az egészet, hogy nem a világ legcsodálatosabb host-jához mérjünk mindent (akinél Olaszországban voltunk olíva szüreten), hanem valami sokkal hétköznapibb, átlagosabb minimumhoz - reméljük innen már csak felfelé vezet út.

Walking distance szindróma: itt mindenki érti. Vagyis minden igaz, amit leírsz, csak éppen egy nagyon egyedi megközelítése a valóságnak. A bár walking distance-re van, igaz, hogy ez 40 perc sétát jelent az autóút mellett (mielőtt valaki megkérdezné, nincs lehetőség levágni az utat), a közelben lévő tó, hogy 2 óra sétával lehet elérni, ha kilépsz, vagy autóval, mert tömegközlekedés nem nagyon van arra (és a tömegközlekedést is a helyi taxival lehet csak elérni).
Amit mondani akarok: ezt a helyet csak marketing szakosoknak és leendő politikusoknak ajánlom.

Délután nagyon hasznos kiselőadásban volt részünk. Miután patak határolja a birtokot, elég jelentős eséssel, (sőt, ha minden igaz forrás is van), így a vizet a magasabb helyekre egy ram pump nevű eszközzel juttatják fel. 10 liternyi víz árán juttat fel elég nagy magasságba egy liternyit, de miután itt bőven van víz, így ez nem probléma. Nem szeretnék senkit untatni a részletekkel (főleg mérnöki szókincs híján), inkább csak linkelek egy wikipédia bejegyzést - a youtube-on vannak videók is. Az itteni mindössze két szeleppel dolgozik, semmi bonyolult mérőeszköz (csak kísérletezés a legjobb hatáshoz).
Minden éjjel a ram pump(-ok) ütemére alszunk el.
http://en.wikipedia.org/wiki/Hydraulic_ram

Mára pedig megint fagyra ébredtünk, de végre eltűnt a köd és alig volt felhős az ég, úgyhogy nagyon hamar meleg lett, és, hihetetlen módon, a morál is javult egy kicsit. Legalábbis nem nyafogtuk végig az egész napot. Ma is fát aprítottunk. A jó hír, hogy most már csak 1-2 órányi munka maradt vele.

Teljesen konfúz vagyok, rossz helyre posztoltam ezt csütörtökön:

Portugália, én nem így szeretlek

Legalábbis nem így szeretnélek. Tegnap megjött a hidegfront erős széllel, estére már hideg is volt, egész éjjel esett, délelőtt szemerkélt. Komolyan, azt reméltem, hogy novemberig már nem kell kapucnis pólóban, pokrócba burkolózva bebújnom a hálózsákba.
A szomszédban kiírtották az elburjánzott aljnövényzetet, a házigazdáink megkapták az értékelhető faanyagot. Napok óta ezzel foglalkozunk, cipekedünk, gallyazunk, pakolunk. Eddig nem volt vele gondom, de a mai nap nagyon-nagyon lassan telt, 20 percenként kérdeztem a többiektől az időt és hittem azt, hogy órák teltek el közben. A hétvégére újra meleget ígérnek.

Rossz idő ON, egész éjjel esett, hideg volt, és ez folytatódott napközben is. Egész nap a fát aprítottunk, gallyaztunk (kivéve két mázlistát, akik már a reggeli kecskekaja gyűjtést is megúszták, mondván, hogy kerítést építenek, a berlini falat gyorsabban húzták fel, de mindegy). Épp kezdtem magam sajnálni, amikor eszembe jutott a nagyapám, aki a háború után a Szovjetunióban volt hadifogoly és valahol a Kola félszigeten vágott fát, talán 3 köbméter lehetett a norma, ha nem volt meg, akkor kevesebb kaját kaptak. Tulajdonképpen nem is olyan rossz itt.

A rossz társaság megrontja a jó erkölcsöt

Tia Céu ajándék bacon-je pedig a vegetáriánus társainkat. A finn és a német srác és a holland lány is vega elméletileg, egyik sem vallásos alapon, inkább csak a nagyipari állattartás elleni állásfoglalásként. Már évek óta nem ettek húst. Ajándék bacon-nak ne nézd a lejáratát felkiáltással azonban könnyen félretették az elveiket.
Ahogy ma is, amikor nem-annyira-jól-sikerült day-off során betértünk a bárba kibekkelni az időt ebédig, és egyszer csak megjelent Tia Céu (Ég nagynéni, de legyen inkább Ég anyánk) egy zacskónyi zsömlével és egy adag felvágottal.

Portugália gazdaságilag nem remekel,  a vidék pedig még annyira sem. Szinte nincsenek is a környéken fiatalok és középkorúak, mindenki a nagyobb városokba megy vagy inkább egyből külföldre. A házigazdánk szerint minden második álláshirdetés külföldi munkára keres jelentkezőket. Luxemburgban állítólag a második legnagyobb népcsoport a portugál.

Simon 19 éves, valószínűleg a legviccesebb német, akivel valaha találkoztam (sorry I have no humour). A szuperképessége, hogy bármilyen német szót (Olive Öl) vagy mondatot tud olyan keményen mondani,  hogy az ember hallja a poroszos bokacsattogást és a kardcsörtetést. Gimi után, tavaly szeptemberben bringára ült, másfél hónap alatt letekert Portugáliába, azóta önkénteskedik. Jövő csütörtökön lép le innen, már nagyon honvágya van (és mehetnékje).

Ha day-off, akkor kirándulás, bepréselődtünk öten a kocsiba és elindultunk felderíteni a közeli tavat és a néha (úgy 15 kilométerenként) táblák által jelzett, ősember által készített barlangrajzokat. Persze derék portugál szokás szerint részletesen útmutatás nincsen, a helyiek egy része nem tud angolul,  a másik része nem tudja hol van, a harmadik meg elküld minket a tó másik felére, mert bár itt a közelben is van, de az ott sokkal szebb. 40 percnyi kocsikázás után, amikor még mindig semmit sem találtunk, meguntuk és lementünk a tóhoz. Amiről kiderült, hogy egy közel holdbéli tájat idéző, majdnem-halott bányató. Ráadásul rohadt erős szél fújt, úgyhogy meguntuk és elmentünk a bárba. Best day-off ever.

Útmutatás Portugál módra

Az a kék izé a vízben medence, egy kisebb és egy nagyobb. Turistaparadicsom.

Jobbról-balra: Simon, Lisa, Lioba, Fruzsi, Szabolcs

A kecske bőre általban megy a szemétbe, túl bonyolult a kipróbált módszer, és eddig túl sikertelen. De Lisa, a holland lány (igazi hippi, asszem az első, akivel találkoztam) utánanézett az interneteken és talált egy egyszerűnek tűnő módszert. Szóval a lenyúzott bőrt alaposan megmosta, aztán lekaparta a belső oldalát, aztán pedig a kecske agyát egy vödörnyi vízzel összeturmixolta (igen, ehhez megszerezte a kecske koponyáját, szétszedte és kikanalazta belőle az agyvelőt), ugyanis a kecskeagy elméletileg tartalmaz valami összetevőt, ami tartósítja a bőrt. Úgyhogy egy éjszakát ázott a bőr az agylevesben, aztán kicsavarta a bőrt és visszarakta fél órára és újra kicsavarta. Állítólag egy idő után már csak ki kell feszíteni a bőrt (ahogy az indiánfilmekben volt anno) és amikor megszárad, már kész is.
Drukkolok neki és egy cseppet sem irigylem majd tőle, amikor elkészül.

Hölgyeim és Uraim, örömmel mutatom be a helyi káposztafélét, ami szinte minden kertben megtalálható és amit a virágjáért termesztenek. A képen lévő növények 2-2,5 méter magasak. A virágból kerül a rízsbe, levesbe, nyersen a salátánkba, és ettük már savanyítva is.

Megérkezett a világ leggyorsabb olvasói kérdése, a gyors válasz pedig:
Ugyan a harmadik helyre nem megyünk hamarabb, viszont, bár eredetileg 2 hónapra terveztünk Casalinho-ban, de úgy a második-harmadik napon elkezdtük keresni a felmentő sereget (aakor még főleg a hideg és a sötét miatt) és végül csak egy hónapot maradunk. Még 11 nap (és abban van két day-off) és megyünk a második helyre, ahol elméletileg horgászással és némi kertészkedéssel fogjuk tölteni a időt.
Reméljük nem derül majd ott ki, hogy épp munkaerőhiánnyal küzdenek a rézbányájukban és inkább mégis ott kéne dolgoznunk.

Az a baj, hogy el vagyunk kényeztetve, Fruzsi mamája is, meg az én családom is úgy bántak mindig a vendégei(n)kkel, mintha a saját gyerekeik-családtagjaik lennének. Emlékszem arra, amikor az egyik német barátom öccse (akivel csak egyszer találkoztak anyáék), betoppant teljesen váratlanul 5 barátjával, hogy ők most úton vannak Görögországba és szeretnének enni valamit és lefürödni és már mennek is. Mire én hazaértem már el is mentek. Vagy Fruzsi mamája, aki Fruzsi orosz barátnőjének, mindamellett, hogy a tenyerén hordozta, összevásárolta az összes Túró-Rudit, hogy kiderüljön, melyik ízlik neki a legjobban.
És Enrico, most már hivatalosan is a világ legjobb hostja, akinél 2013-ban voltunk olíva szüreten, ahol ingyen volt az áram, a mosógéphasználat és wi-fi, aki etetett és itatott minket, bőségesen volt olaj és bor, volt mindig lekvár az asztalon, aki behozott minket a farmra és kivitt minket a városba, ha szabadnapunk volt és kértük, stbstb. Akinek mi magunk könyörögtünk, hogy indulás előtt, amikor adott az olajából, hadd fizessünk neki. (Aki ráadásul nagyon emlékeztetett a nagyapámra, bár nyilván ezzel aztán végképp nem lehet versenybe szállni).

Puffogni fogok

aki ezt nem bírja, az hagyja ki ezt a bejegyzést, aki ismer és szereti, az dőljön hátra és élvezze.
A házigazdáinkkal az a legfőbb bajunk, hogy pocsék vendéglátók, és nagyon-nagyon kisstílűek. Mondok példákat.
Első este (még az óraállítás előtt) a vacsoránál sötét volt, épp csak pislákolt némi fény két haldokló mécsesből. Megkértem a házigazdánkat, amikor bejött közénk (csak az ebéd közös velük, a vacsora és a reggeli nélkülük megy) hogy adjon gyertyát, mert mindjárt elalszanak a mécsesek. Azt felelte, hogy sajnos kifogytak a gyertyákból. Másnap, amikor jöttünk be a bárba utánam kiáltott, hogy a bárban lehet venni gyertyát. Egy gyertya 30 cent. Pár nappal később ők is bejöttek a bárba (persze ők is kocsival) és vettek két sört, egy sör 90 centbe kerül.
A reggeli mindig zabkása. Cukor van az asztalon, bármit szeretnénk hozzá, azt nekünk kell megvenni. 10-11 körül van egy kávészünet (amiről néha elfeledkeznek és ha szólunk, akkor azt mondják, hogy főzzünk magunknak nyugodtan (mármint, hogy forraljunk vizet és használjuk a saját instant kávénkat)), akkor szoktak fejenként egy almát kirakni, de ha nem esszük meg, akkor elviszik magukkal, nem hagyják ott a közös helyiségben. A reggelihez nem kapunk kávét vagy teát, a vizet melegíthetjük magunknak. Elméletileg minden étkezésnek megvan a maga rendelt ideje, de néha csúszik fél-egy órát egyik másik. Néha elfeledkezik rólunk, aztán a fejéhez kap és összecsap valamit gyorsan, néha olyan kevés a kaja, hogy éhesek maradunk. A fiúk majdnem mindig hoznak le az étkezésekhez valami kiegészítőt, és mi is kezdünk erre rászokni (mármint ezeket mi vesszük meg magunknak). (Arról már nem is szólva, hogy néha elfeledkezik Fruzsi étrendjéről, de elismerem, ezt nem könnyű fejben tartani.). Ha valamelyik étkezéshez hoznak lekvárt, akkor biztos, hogy utána el is viszik, ami az üvegben maradt.
A csúcstámadás tegnap volt, amikor elmentek egy barátjukkal sörözni ebéd előtt egy órával és ott hagytak nekünk egy nagy tál salátát. Ebédre. Hatunknak. A salátát különben mi szedtük, nagy része tyúkhúr volt és káposztavirág.
Az angol lányok itt hagytak kb. 2 decinyi olajat egy kis üvegben, mi meg kifogytunk a sajátunkból. Ebéd előtt látta Fruzsi, hogy Andrea (a hostunk), kipakolta a kajálós helyiségből, és készül elvinni. Fruzsi mondta, hogy kifogytunk az olajból, mire Andrea azt felelte, hogy azt nekik adták a lányok, de ha nagyon ragaszkodunk hozzá nekünk adhatja, aztán csak levitte magával a házba. Pampilhosa-ban egy elfogadható extra szűz olajat (7,5 dl) 4,5 EUR-ért vettünk.
Az angol lányok vásároltak bögréket, 6 darabot, hogy az önkénteseknek legyen miből a reggeli kávét, teát inniuk, amíg itt voltak, addig elmosás után mindig visszakerültek az ebédlőasztalra, amióta elmentek, csak az egyik, amelyiknek letörött a füle.
A házigazdáink előszeretettel hangoztatják, hogy ez egy off-grid farm, de igazából csak az önkénteseknek az, nekik a házban van villanyuk, de nem szívesen engedik még azt se, hogy telefont töltsünk, van internet és wi-fi, de nem osztják meg velünk, kézzel mosunk, de nekik van mosógépük (mondjuk 2 hét után felajánlották, hogy akár használhatjuk is, de majd felszámítanak valamennyit az áramért.)
A (kézzel) mosáshoz vehetünk tőlük bioszappant, hogy ne szennyezzük a környezetet, de a mosogatáshoz a boltban kapható legolcsóbb mosogatószert adják.
Az önkéntesek majdnem egy napos út után jutnak el ide, Pampilhosa-ból csak reggel és este jön errefelé a busz, ami meg sem áll itt a farmnál, hanem a szomszédos faluban. Azonban nem mennek el értük odáig sem, hanem a helyi taxi hozza el ide őket. Mondjuk nem sok, 6 EUR, de akkor is.
Sok kis értelmetlen apróság, amitől nagyon tele van a hócipőnk. Nem tesz jót a morálnak.

És ezzel együtt is, lehetne sokkal rosszabb. Ha kérdezünk tőlük valamit, nagyon szívesen magyaráznak, ha késünk pár percet a munkakezdésről, nem szólnak egy szót sem, figyelnek arra, hogy amennyire lehet minden nap mást csináljunk (van olyan 400 ha-s (!) biofarm, ahol egy hónapon keresztül krumplit kapálhatsz), nincs teljesítménykényszer, vagyis, dolgozhatunk a saját tempónkban és nem szólnak meg, ha valami munkamániás sztahanovista tízszer annyit tudna teljesíteni ugyanannyi idő alatt.

Azért a tökéletes végszó a 3. hónapunk host-jától származik, akinek Fruzsi megírta az étrendjét, és aki nagyon kedvesen és lelkesen válaszolt, hogy persze, nem probléma és nagyon örül, hogy megyünk és
"How is portugal so far? Where are you? (hopefully not in casalinho?)
have a wonderful time

Eléggé kicserélődött a társaság, elmentek az angol lányok (mármint anya és lánya) és a finn srác, helyükre pedig érkezett egy holland és egy német lány és egy német fiú. És, miután már nem teljes sötétségben töltjük azt estéket és nem fagy be a fenekünk és 15 évvel csökkent az átlagéletkor, az estéket heveny történetmeséléssel és röhögéssel töltjük. Sokkal jobba hangulat, mint az első héten volt, amikor a sötétben elköltött vacsora után mindenki elhúzott a lakókocsijába, felöltözött és ágyba bújt.

Ma voltunk kecskevágáson. Magát a gyilkolászós részt nem engedték, hogy nézzük, de utána a nyúzást és a többit igen. Kicsi volt, 3-4 hónapos, estére már valakinek az asztalán lesz.
Összehasonlíthatatlanul kevesebb  és tisztább munka, mint egy disznóvágás.

Naplemente

Nagyon boldog húsvétot/ peszach-ot/ nyuszit kívánok minden kedves olvasónknak!

Pózolj állatokkal

A farmmal a legnagyobb bajunk az, és erre a Pampilhosa-i kirándulás ébresztett rá, hogy ez a farm bárhol lehetne. Az emberek mindenféle náció, kivéve portugál, a kaja főleg angol (kivéve a turmixolt leveseket, ha jól tudom az portugál jellegzetesség), a növények kontinentálisak inkább, örökzölddel alig dolgozunk, az állatok is bárhol lehetnének. Ami persze jó abból a szempontból, hogy az itteni tapasztalatokat bárhol tudnánk hasznosítani, de ehhez elég lett volna elmenni a Balaton-felvidékre önkénteskedni, azt hiszem semmi olyat nem csinálunk, amit ott ne lehetne.

Tényleg nem értem az embereket, idejönnek Portugáliába Európa északi feléből (most éppen az angol és holland lányra vagyok kiakadva) az angol az első napsütötte, meleg napon, a holland pedig ma, az első napján vörösre égett a napon.
Lehet, hogy csak mi vagyunk ennyire felelősségteljesek vagy beparáztunk a bőrráktól, de kétóránként kenjünk minden kilógó testrészünket, kalapban dolgozunk (sőt én hosszúujjú pólóban). Mondjuk nem is fáj az éjszakai alvás.

Hallunk rémtörténeteket is hostokról. A Peaceful Valley (!) nevű helyen közölték az egyik önkéntessel, hogy ha nem dolgozik rendesen, akkor húzzon el, mire a német srác kicsit megorrolt rájuk és le akart lépni. Majd amikor indulni akart közölték vele, hogy akkor fizessen 30EUR-t, mert korábban megy el, mint a megbeszélt. Egy másik helyen csak folyamatosan basztatták a wwoofereket és kiabáltak velük, hogy nem dolgoznak elég hatékonyan, amikor meg munka közben megsérült egy lány térde, akkor a következő napon, amikor még nem tudott dolgozni, közölték vele, hogy akkor ez a szabadnapja, a harmadikon pedig, hogy ha nem dolgozik, akkor menjen hostelbe, de ott nem maradhat tovább. Most találtunk egy helyet, ahol kiírták, hogy a kaja mennyisége az elvágzett munkától függ.
Nagyon törékeny az egyensúly a wwoofer és a host között. Az egésznek legjobban az tesz be, hogy vannak hostok, akik az ingyen munkaerőt látják az egészben, amolyan modernkori rabszolgatartást és vannak wwooferek, akik pedig az ingyen szállást és kaját. És persze vannak sokan, akik valahol a kettő között helyezkednek el, annyira nem szeretnének sokat dolgozni vagy adni. Kell szerencse ahhoz (sikeres bolygóegyüttállás, isteni áldás, nem kívánt törlendő), hogy a dolgozni akaró wwoofer és a vendégszerető host találkozzon.
A 2013-as toszkán vendéglátónk minden szempontból tökéletes volt. Remélem ő is így emlékszik ránk.

Tegnap elmentek az angol lányok és jött a helyükre egy holland lány, Lisa, ma reggel pedig elment Santeri, a finn srác. Tegnap az első (és utolsó) közös étkezésükön kiderült, hogy Lisa volt már Finnországban valami öko táborban, aztán az is kiderült, hogy az a két finn fiatal, akikkel összehaverkodott ott, azok Santeri igen közeli ismerősei. Ennél kisebb már nem is lehetne Európa.

Erdőírtás és erdőtűz

kéz a kézben járnak. Ezt a képet útközben lőttem. A kivágott fák helyére nem telepítenek új erdőt, otthagynak a törzseken kívül mindent, a hirtelen megjelenő aljnövényzet nyáron elszárad és gyúlékonyabb (és hosszabb ideig ég), mint a papír.
A képen a zöld foltok azok, ahol nem vágták ki az eredeti erdőt.

Ma szabadnapunk volt, eredetileg a közelben lévő (talán 10km) tóhoz akartunk elmenni, de aztán shoppingolhatnékunk támadt és elautóztunk Pampilhosa da Serra-ba, ami 20 km-re van. Kisváros, romos-szegény és csillogó-gazdag házakkal, akár egymás mellett. Sétáltunk egyet, és arra jöttünk rá, hogy ez az első falatunk Portugáliából, eddig egy angolul beszélő farmon voltunk egy világ végi völgyben, max a bárban hallottunk pár szót, és most hirtelen valódi Portugália, 3-nál több portugál ember egy helyen, boltok, múzeum, templom (ami kívül tetszetős volt, belül meg csúnya), egy élő, lélegző városka. Remélhetőleg a többi farm közelebb lesz Portugáliához, mint ez az első.