Portugál napok a Nagycsarnokban

Június 7-9.
https://www.facebook.com/events/1223044101073333/

Mindenki azt kérdezi, hogy miért jöttünk haza.
Bár már az elején is volt kész válaszom, de talán mostanra forrt ki annyira, hogy le is írjam.
Az első alkalom, hogy eszünkbe jutott, hogy akár haza is jöhetnénk, Casanlinho-ban volt, rögtön 2-3 nappal a megérkezésünk után. Annyira nem találtuk a helyünket, a hideg, a mocsok, a kaja, a sötétség, - emlékszem épp lombot gyűjtöttünk, amikor szóba került, - hogy ha ez ekkora szívás, akkor otthon is csinálhatnánk. Ez aztán még Sao Pedro-ban is (a második helyen) végig erősödött.
Volt gazdasági okunk is: rá kellett jönnünk, hogy a vidéki Portugália ugyanannyira nem ad munkalehetőséget, mint a vidéki Magyarország, hogy megfelelő nagyságú tőke híján hiába tudunk venni néhány hektár földet (gyönyörű birtokokat mutogattak nekünk), amíg az beindulna és áru- és jövedelemtermelő lenne, régen kifogynánk a pénzünkből - ráadásul kapcsolatok és megfelelő nyelvismeret híján még sokkal nehezebb lenne megkapaszkodni, mint Magyarországon.
Olyan lehetőség több is lett volna, hogy szállás és kaja mellett valamiféle jelképes, zsebpénz jellegű díjazásért dolgozzunk valahol, akár a gazda mellett, akár nyaralónak használt házak-birtokok őrizőjeként, de azt gondoltam, hogy ehhez már túl öreg vagyok, hogy ez nem perspektíva nekem.
Az is igaz, hogy ha kimaradt volna az első két hely, vagy akár fordított sorrendben kezdtük volna, akkor könnyen lehet, hogy még mindig kint lennénk.
És végül, volt egy nagyon személyes okunk is hazajönni: hogy bár nagyon sokat vártunk és reméltünk a kapcsolatunktól, de kiderült, hogy nem elég erős, hogy minden nehézséget elviseljen. Valamikor májusban volt egy nagy harcunk egymással (meg persze sok kicsi előtte-utána), ami után megegyeztünk, hogy amíg megvannak a lefixált helyeink, addig maradunk, de utána visszajövünk.
Így történt, hogy augusztus végén megérkeztünk Magyarországra, vissza a régi életünkbe, a régi munkánkba, ugyanabba, amiből elmenekültünk fél évvel korábban. Én megpróbálok gyökeret verni itt újra, Fruzsi februárban megy vissza Spanyolországba, az utolsó farmra, oda, ahol kezdenünk kellett volna, ahol a legtöbbet tanultunk.

Út visszafelé

17-én, hétfőn indultunk vissza, Granadában még futottunk egy kört, Valencia közelében aludtunk, aztán Franciaországban, aztán Németországban München előtt.
20-án Szentjakabfán aludtunk, találkoztunk az én családommal, 21-én pedig lekukkantottunk Nagyszékelybe.
Végül megérkeztünk Budapestre. Majdnem azt írtam, hogy hazaérkeztünk, de egyelőre nagyon nem így érzem.
Túl sok a város, túl sok az ember, túl sok a zaj. Tudom, hogy meg tudnám szokni, de nem igazán szeretném.

Ma reggel gazolással kezdtük (bevallom, az én fejemben/álmaimban egy permakulturás kertben kevesebb a gaz), egy kicsi ágyást takarítottunk ki (saláta, pak-choi és répa maradt), aztán a sorközöket letakartuk kartonnal és végül kövekkel rögzítettük a kartont.

A kertben

A kertben kb 50 ágyás van, mindenféle zöldséggel tele. Elméletileg egy ágyás csak nagyon rövid ideig lehet csak üresen, azonnal vetni kellene valamit, de itt azért van ideje a gaznak elfoglalni a kitermelt ágyásokat, emiatt gazolunk elég sokat.
A zöldségeken kívül még van 25 oliva és 42 narancsfa. Amikor Ras megvette a telket, ki kellett vágjon 18 narancsfát, hogy tudjon bármit is kezdeni a kerttel. Aztán beültetett kétféle ausztrál akácfélét, gyümölcsfákat, bokrokat.
Ja, van szeder is. Nagyon sok szeder.
A fák körül vannak az ágyások, körbe pedig mindenhol az utak, emiatt olyan az egész, mint valami labirintus. És, miután mindenhol dús növényzet van, fák, zöldségek, virágok, gaz, emiatt egyáltalán nem tűnik kicsinek a kert, pedig át lehet dobni az egyik végéből a másikba.

Azt tudtátok, hogy a cordobai mecset közepére a reconquista után a győzedelmes kereszténység beépített egy katedrálist?
Hogy is mondjam, annyira nem odaillő.

A vízellátásról

Ennek a farmnak nincsen kútja vagy forrása a közelben, a környéken szinte senkinek sincsen. Ellenben a rómaiak kiépítettek úgy 2000 éve egy rendszert, ami a hegyekből az olvadó hólét és a források vizét levezeti a kertekhez. Ettől a kerttől 10 km-re indul, és nem ez az utolsó a sorban. A mérnöki zsenialitást mutatja az is, hogy minden teraszra a terasz legmagasabb pontján érkezik meg a víz. (Ha már itt tartunk, az ibériai félszigeten az öntözési rendszereket és a teraszokat a rómaiak építették ki, a mórok tökéletesítgették, a spanyolok és a portugálok meg beültek a jóba.)
Először a legmagasabban fekvő kert kapja a vizet, feltöltik a víztározót és elárasztják a kertet, aztán a tulaj "átállítja a váltót" és a víz onnantól nem a kertjébe folyik, hanem a csatornában a következő kertig, és így tovább. Általában 10 naponta kerül egy kert sorra, bár az utolsó télen elég kevés hó esett, úgyhogy most, nyár vége felé csak 12-13 naponta jön a víz.
A képeken látszik nagyjából az elején a csatorna(10 km-re innen), aztán itt a ház előtt, és bár még csak annyi víz érkezik ide, amennyit ereszt a "váltó" mégis elképzelhető, hogy milyen lesz, amikor tényleg víz alatt lesz minden. Amit mi már nem látunk, kedden-szerdán ér ide a víz, mi meg addigra árkon-bokron túl leszünk.

Órgiva három hegy között fekszik, álmos kisváros is lehetne, távol a világtól, de nem az. A környező hegyekben ezernyi kisközösség talált otthonra, szufik, buddhisták, boszorkányok, sámánisták, hippik, punkok, biokertészek. És amikor azt mondom, hogy otthonra talált, akkor azt úgy értem, hogy itt van Spanyolország legnagyobb szufi közössége, hogy 2-300 fős hippi "kisváros" van teljes anarchiában és ugyanekkora német punk közösség katonás rendben, az egyik hegyen valami növényritkaság él (ami a repülés varázsital egyik összetevője), és az itteni boszorkányokat az inkvizíció sem tudta kiírtani, és persze sok-sok kisebb közösség, egészen az egyik szomszédig, akinél folyamatosan 5-10 önkéntes lakik és amikor nem dolgoznak, akkor teljes a fesztiválhangulat.
Órgiva mindennek a közepén fekszik, így el tud tartani 3 bioboltot, keleti ruhás és ajándékboltot, alternatív kávézókat és humusz bárt, sőt egy holiszikus-alternatív dúla- és bábaképzőt és senki nem lepődik meg a nagyon sokféle emberen, hippiken, punkokon, szufikon, út szélén bandázó-ivó fiatalokon vagy a 70 év körüli nénin, aki egy bár teraszán épp a friss tetoválást mutatja a karján az asztaltársainak.

Holnap indulunk, beugrunk útközben Granadába. Az Alhambrába nem kaptunk jegyet, Fruzsi másfél hete próbált az interneten foglalni, de már az is késő volt, úgyhogy csatangolós low-budget városnézés lesz, max Alhambra ketrtjébe és a nyári palotába megyünk be, csak az íze kedvéért.
Tudtátok, hogy mielőtt a 60'-as évek végén felújították volna, romos és elhagyott volt Alhambra, cigányok lakták be termeit, mára pedig a világ egyik legjövedelmezőbb turisztikai vállalkozása.

Gondoltuk hazafelé beugrunk Kramaterhof-ba, megnézni Sepp Holzer permakulturás birtokát, de az egynapos vezetett túra 95 Euró, úgyhogy kihagyjuk.
Ahogy a permakultura rejtelmeiben sem ott fogunk elmélyedni, a kéthetes kurzus 3000 (!) Euró. Elképesztő.
Tudom, hogy egyedülálló, amit létrehozott, de így valószínűleg soha nem fogom saját szememmel látni. Legalább a könyvét megrendeltem az Amazonról.